Dél-Afrika feketén-fehéren...

Nagyon sokat gondolkoztam ezen bejegyzésen, de némaságom nem volt oktalan. Újabb megpróbáltatásokról, újabb megalázó hivatali útvesztőkről szóltak az utóbbi hónapok.  Már ismét magyar honban vagyok, de amit kint kaptam, átéltem az gyökeresen átírta életem folytatását, illetve hazám „jogállamiságáról” alkotott képét is. Azonban ismét bölcsebb, erősebb lettem, amely része lett azon tapasztalások sorozatának, melyekről már írtam is egy más megközelítésű szösszenetet kapcsán (Afrika érintése) most azonban nem ezen a vonalon haladunk tovább. Hitem minden történés ellenére is töretlen és szilárd. 
Maradt még bőven megosztandó élmény és történés a szívem tarsolyában, melyek közt vannak olyanok is szép számmal, melyekről jelenleg még okkal nem számolhatok be. Ahogy elérkezettnek érzem az időt, leírásra kerülnek azok is. A többi pedig szépen lassan, leírásra kerül.  

Most sem fogok cuki zebrákról, meg oroszlán parkokról írni, amiért az emberek zöme Afrikába látogat (hogy a vadászatokat ne is említsem), jah persze engem kivéve :). No, de így van ez jól. Az én indíttatásom teljesen más volt akkor és az elkövetkezőkben is az lesz. (Így lesznek még afrikai utaim más országokba is, szóval utazhattok még velem turista útvonalak, luxusszállodák árnyékában és helyette, persze csak ha akartok :))

Sokak szerint túl bátor és vakmerő vagyok, mert nem védőhálók között utazom és élek (értsd oltások és minden „kultúrált” társadalomban elvárt szokásokat mellőzve), „ellentétben” a legtöbb emberrel. Azért ha ez megnyugtat stoppolni nem stoppoltam kint, lévén, hogy nekem is csak egy életem van ebben a testben, amit szeretek ;).

Kizárólag Európaiak számára fenntartott pad.

Ezen országnak, (kontinensnek) van egy mélységesen szomorú vonulata is a temérdek kedvenc látogatható hely mellett. Még pedig, hogy rengeteg emberben mélyen él az apartheid fájdalmas karmának a nyoma. A rasszizmus kérdése most is komoly probléma csak esőkabátban álcázza magát. (Kishazánkban pedig a média profin épít további előítéleteket, félelmeket a színes bőrűekkel szemben a helyi emberekben.) Így ezen bejegyzésem picit ezen kérdés köré fog felépülni, de a téma terjedelme miatt most is csak a teljesség felületét érintjük/érinthetjük. Hiszen a totális mélység eme témának komoly érdekeket is sértene. Nekünk pedig nem feladatunk az ítélkezés (sem), csak a megértés, felismerés. Ez az egyetlen dolog, ami a kezünkben van. Másik pedig a szívünk, mely örök útjelzőnk lehet, ha van elég bátorságunk követni a megérzés útját és ezzel együtt eloldani a köteleket a biztonságosnak vélt parttól. Egyben ez a válaszom arra, hogy miért voltam annyira „bátor” és mertem szinte „pucér fenékkel” nekivágni egyedül idegen országoknak is, s tettem olyanokat, amit minden turistakönyv tilt.

Daniel Francois Malan

(Azoknak, akik nem találkoztak még az apartheid kifejezéssel. Jelentése: faji elkülönítés (szegregáció). Ezt nagyon komolyan vették, nem ehettek ott ahol a fehérek, utazhattak, amin a fehérek, csak és kizárólag útlevéllel és nyomos indokkal térhettek be a fehér lakta negyedekbe stb.) Az iskolákban is külön arra oktatatták a gyerekeiket, hogy a fekete emberek a sátán ivadékai.. A teljes faji alapon történő szegregáció fő tézisei, egy holland református lelkésztől (!!!) Daniel Farncois Malan erednek, akik (k), ennek szükségszerűségét teológialiag is megmagyarázta - s ezzel fegyvert csinálnia a Bibliából- noha nem ő lenne (volt) az egyetlen. Ő ekkor tájt már holland miniszterelnök volt.

Nem fogok nagyon elmélyedni a történelem bugyraiban, hiszen erre ott a közös barátunk, igen-igen a gugli. Számtalan véres harcot, küzdelmet és mészárlást (és ezt vehetitek szó szerint!!) megélt ország Dél-Afrika is, a többi afrikai országgal egyetemben, csak mind más-más mértékben, módon, szinte mind a „civilizált társadalmak” a kapzsiságának jegyében (és akkor most a vallásról ne is ejtsünk szót!).

Valahogy itt volt alkalmam testközelből látni azt, mire is képes igazán az emberi butaság, a fékezhetetlen gazdagodási vágyak egyes nemzetekben. Nem tudom, nincs információm arról, hogy az angol történelemben, hogyan említik és tanítják az angolok világszerte megvalósított gyarmatosításainak folyamtatát. Gyanítom fontos mérföldkő és „hőstettek” voltak az ország gazdasági életében stb.stb… 
Azt az apórcska tényt, azonban nem érdemes kihagyni, hogy a világon az elsők között hoztak létre koncentrációs tábort, amely eme nemzet (dicsfényét,hírnevét" tovább öregbíti (és nem mellesleg a kasszáját), ahol 26.000 főként fekete NŐK ÉS GYERMEKEK haltak meg!! Azért eme nemzet "díszpolgárai" között is voltak elismerésre méltóak, még ha nagy-nagyon-nagyon kevesen is. Tisztelet a kivételnek ugye...

Rasszizmus ide, vagy oda esőkabátban, kalappal vagy anélkül, de Dél-Afrikában (meg még nagyon sok országban) ma (is) fellelhető és testközelben érzékelhető jelenség, ha nem is aképpen, mint a régi időkben volt. Nagyon sok minden megváltozott Mandela 1994-es elnökké választása után a hosszú évtizedes apartheid némileg megfordult. Számtalan addig jó pozícióban (természetesen állami szinten is) lévő fehér veszítette el egyik napról a másikra a megélhetését és csúszott le a perfériára, feketék véve át a helyüket. Ebben nincs is semmi meglepő…

A témával már az odautazásom alakalmával közelebbi kapcsolatba kerülhettem, mert Nelson Mandela halála után egy héttel utaztam Joburgba', minden zárva, mindenhol az ő arcképe, gyertyák, virágok, boltok zárva, iskolákban tanítási szünet, stb. Mintha egy szívvel gyászolt volna mindenki, itthon sohasem éreztem még ilyet. A repülőn a 74 éves utastársam is csak a temetés kedvéért utazott Hollandiából, Dél-Afrikába. Komoly hatást gyakorolt rá korábbi személyes találkozásuk, így azt érezte le kell rónia kegyeletét, azzal hogy személyesen teszi ismét tiszteletét a temetésén. Majd ezt követően megnéztem a Long Walk to Freedom (Hosszú út a szabadságig) című filmet a kivételes ember életéről, már amikor láttam a könnyeimtől...Érdemes megnézni, biztos vagyok abban, hogy ezután sok mindent másképp fogtok látni.

Most egy picit elkanyarodok, hogy végül egy másik szálat is ehhez a témához kapcsoljak. Tavaly karácsonykor volt szerencsének a Dél-Afrikában élő magyarokkal együtt elfogyasztani egy ebédet, amolyan diétás, töltött káposztás, bejglis szerény fajtát :). Megismertem rengeteg fantasztikus, segítőkész embert is, akik már hosszú évtizedek óta kint élnek, úgy 30-40 éve.   Akkor még nem is sejtettem, hogy valójában milyen sokan is élnek ebben az országban és komoly kis szervezetként havi rendszerességgel összejönnek, csipegetnek igazi hazai ízeket:). A helyi olyan angolos gyors éttermi ételnek nem nevezhető valami után, ez komoly oázis volt számomra.  Azért zárójelben jegyzem meg, vannak jó éttermek is (állítólag :)), mert én azokat javarészt elkerültem, hiszen nem vágytam európai ízekre. Így vagy mi főztünk, vagy a helyi „talpon-fekvőben” kézzel lakmároztunk okrát, plantaint, babot, meg amit éppen aznap főztek :). No,de vissza a témánkhoz. Ezen az ebéden sokakkal beszélgettem. Volt közülük egy „hölgy”, aki, hogy finoman fogalmazzak némi indulatot gerjesztett bennem. Mivel érdekelt téma, azt kérdeztem tőlük, ők hogyan élték meg, tapasztalták és érezték a saját bőrükön ezt a nevezzük átalakulásnak, forrongásnak a folyamatát Dél-Afrikában?

Senki se születik úgy, hogy gyűlöl másokat a bőrszíne vagy a származása vagy vallása miatt. Az embernek  a gyűlöletet tanulnia kell, azonban ha képes a gyűlöletet elsajátítására, akkor meg lehet tanítani a szeretetre is, mert a szeretetet az emberi szív sokkal természetesebbnek érzi, mint az ellenkezőjét.

Erre egy asszony a következőt mondta nekem -magyarra váltva, hogy a mellettem ülő férjem ne értse meg, amit mond- a legnagyobb természetességgel, „hidegvérűséggel”:

 „Nem volt nekik elég, hogy pénzt és kenyeret adtunk.” (2013. decemberében egy „magyar") Ehhez nem is tudom, mit tehetnék hozzá??... A szívem hasadt meg félig és közben ökölbe szorult a kezem eme szavakat hallván.  Hosszasan elmerülhetnék ebben a témában, de nem fogom tenni, mint ahogy azt az álszent Európa államok többsége a mai napig mégis megteszi. Miközben természetesen mossa kezeit és paragrafusok közé bújva játssza el a „Mindenhatót” -hazánkat is beleértve-…Haladjunk tovább…mert nincsen vége, és merítsünk az élet példáiból egy merőkanállal, azért vigyázzunk a szálkákra s gerendákra, nehogy a torunkon akadjon.

Miért volt számomra ennyire érzékelhető a „másság”  a johannesburgi gettóban sétálva?? Igen, egyrészről arra "fehér hollókkal" egyáltalán nem találkoztam és jelenlétemet mégis kedves megrökönyödéssel nyugtázták a helyiek, ami az arcukra volt írva. Persze volt olyan is aki, szavakba öntötte velünk, mint vegyes párral szembeni csodálatát, ettől meg én jöttem zavarba, mert számomra minden úgy volt jó, ahogy volt. Természetességgel mosolyogtam és élveztem a pillanatot és azt ahol vagyok. Érdekes, hogy ezrekkel ellentétben a rendőröket kivéve –akik egyéb anyagi haszonszerzés céljából „kapcsoltak le”,persze ok nélkül- soha nem tapasztaltam negatív megkülönböztetést, atrocitást, hangsúlyozom SOHA. Pedig állítólag egy ilyen sétát túlélni is csoda Joburg’ utcáin…hmm…már régóta tudom, hogy az életem csodák sorozata, de szerintetek ez csak merő szerencse volna?? Tudjátok mit, legyen…Aki tudja, mit jelent teremteni valóságunkat, az magától tudni fogja, hogy miről karattyolok itt, aki pedig nem, azt nem is szeretném arról meggyőzni, hogy már pedig gondolataikkal teremtjük a végső valóságunkat, tapasztalatainkat.

"Yes, I do" - "Igen, akarom"....

Az jókora hazugság volna, ha azt mondanám, hogy sokszor nem lepődtem volna meg az emberi reakciókon. Azonban eme sokat megélt ország (és kontinens) szívében lévő seb még varros, sok helyütt pedig érthetően heges. A legmeghatározóbb „élményem” a megkülönböztetés elméletéből mégis egy 6 éves kisfiúhoz köthető. Születésnapomat Johannesburgban ünnepeltem a férjemmel, semmi felhajtás, csak mi ketten. Elmentünk egy szalonba, ahol biliárdoztunk és élveztük az együtt töltött pillanatokat, amikor odafut hozzám egy gyönyörű fekete kisfiú és megszólított:

-Kérdezhetek valamit?- szegezte nekem a kérdést.
-Természetesen. –válaszoltam mosolyogva.
-Ő a férjed??
-Természetesen, igen, miért??- kérdeztem vissza…
-Hogy lehet a Te férjed egy fekete férfi?
-Hmmm…miért ne lehetne??- válaszoltam elesetten…majd a kisfiú elrohan, szakítva félbe a válaszomat, de egyben meg is rökönyödtem egy pillanatra. Ekkor nem tudtam elbújtatni a reakciómat, meglepettségemet, melyet egy ártatlan gyermek, ártatlan kérdése vetett fel bennem. Ez most komoly???

Nem volt éles helyzet, nem volt benne semmi megalázó (nem úgy, mint amit a magyar hatóságoknál tapasztaltam/unk), de elgondolkoztam…és ma sem értem, hogyan juthattak/juthatnak idáig emberek, mi több nemzetek, ilyen ellentétek, oktalan felkorbácsolására, s közben nyugodtan térnek nyugovóra. Eme filozófikus kérdésre olyanok mint én, talán sosem lelnek válaszra, talán azért is mert itt az ideje annak, hogy a múlt múlttá legyen. Ítélet helyett a tettek mezejére és közelebb lépni, ahhoz, amivel szemben mesterségesen fenntartott távolságunkat csak a közelség megélése oldhatja fel. (Nem fogok senkit arra biztatni, hogy példámat, feltétlen bizalmamat maradéktalanul kövessék, amikor Afrikába utaznak, de arra igen, hogy merjenek bízni, és kísérletezni, legyenek bárhol széles e világon. Ezt érdemes kipróbálni mind saját életükkel kapcsolatban is.) 

Azonban jó tudni már egyre többen vagyunk s leszünk, kik eme sebek gyógyításán fáradoznak… Azt láttam és éreztem, ha valakikben hát bennük a megbocsátás ereje erősen munkálkodik…Minden tiszteletem az övék, kiket testvéreimként becsülök és szeretek.

Szeretett családom...hamarosan visszatérek :)