Az Útikönyv folytatódik...

Dél-Afrikából visszatérve tudtam, hogy ez csupán a kezdet volt. A bevezető, az igazi élmények csak ezután fognak következni, Afrika többi részein. Több nem várt megrázó esemény miatt némi tervmódosítás következett az életünkben. Újrahangoltam az iránytűmet és egy visszavonhatatlan döntéssel, ezúttal Nigéria felé vettem meg a jegyemet. Mikor megérkeztem tudtam, egy új időszámítás kezdődik az életemben…hazatértem arra a Földre, ahol már semmi sem volt idegen, ahol a családom már tárt karokkal várt. 

S ezzel végérvényesen beszippantott a vörös föld… 

Bízom benne a folytatásban is találtok majd némi csemegét :)!  

Afrikai varázslat, avagy a hit jutalma…

Minden bejegyzésemet egy dal hívja éltre és köti össze a megélt érzelmekkel. Az a kapocs az írás és a szívem között. Lévén, hogy képeket nem készítek, mert én sokakkal ellentétben a lelkemmel fotózom.  Most is időbe telt, amíg megtalált ez a zene, de soha nem tud későn érkezni. Talán ezt az „időzítést” tanultam meg kint az elsők között.  Minden a maga idejében történik és érkezik, soha egy perccel sem hamarabb, vagy később….Ez azonban mindig, mindenhol és mindenkire vonatkozik. Ez pedig a második lecke ;-).  

Soha nincs könnyű dolgom, mert olyat visszaadni, mint egy soha meg nem kóstolt étel ízét próbálnád meg leírni, melyre nincs tuti recept és arányok is mindenkinél mások. A másik pedig, hogy ugyanazt az eseményt és történést sokan és sokféle szempontokkal mesélnek el. Más-más megvilágításból (sajnos a legtöbb magyar negatívan), hiszen: 

„A cipő, amely tökéletesen illik az egyik ember lábára, szorítja a másik ember lábát; éppígy nem létezik minden élethelyzetre érvényes recept. Mindannyian másra születtünk, más feladattal, ami semmivel sem helyettesíthető.” – C.G Jung

Ismét lehetetlenre vállalkoztam, de talán tőlem ez már nem is meglepő. Már kicsit lételememmé vált, hogy minden mások által lehetetlennek vélt dolgot, megkérdőjelezek és mi több meg is oldok.  Ezúttal spirituális utazást teszünk ugyanazon az útvonalon, ahol eddig, csak most nem a fizikai síkon fogunk haladni. Így csak azok tartsanak velem, akik nyitottak a témára, akik nem csupán az elemi szinten tekintenek a sokszor rögös életútjukra. Akik abban hisznek, hogy én irányítom az életem és én alakítom a valóságomat, meg hasonlók… Garanciát ezúttal sem tudok vállalni arra, hogy hova jutunk el, egy biztos, teszünk egy Nagy lépést :).

Már korábbi írásaimban is apró finom jelzésekkel, kitértem arra, hogy nem egy átlagos európai tudattal jövök-megyek a nagyvilágban. Ami az utóbbi időben igencsak Afrikára korlátozódik :). Nem járok ott és úgy, ahogy elvárható lenne európai mércékkel mérve is. Mondjuk Nigéria egyébként sem egy kiemelt turisztikai célpont egyelőre. No meg, igencsak távol esik a komfort zónától.  Én azonban kitárt szívvel és karokkal érkeztem meg… Igen, volt némi egyéb hívó hatás a dologban nem tagadom :).

Akik csak a szabályokban, listákban, normatívákban, elvárásokban, tervekben tudnak gondolkozni, azok most hagyják is abba a poszt olvasását. Nekik nem szolgálhatok olyanokkal, hogy mit, hogyan kell csinálni, ha kint vannak stb…stb… ez nem az én műfajom. Lévén, hogy magam is mindig az ellenkezőjét csinálom, ami tanácsos és elvárt :).Bár egy javaslatot teszek, (amit már több ízben is megtettem) nem érdemes maradéktalanul követni azt az utat, amin és ahogy én járok. Ez a fajta nyitottság, sokaknak ráfizetéssel, kemény leckékkel és temérdek csalódással járhat. Attól függően, mi az adott helyzetben a megtanulandó egyéni lecke.  Amiért még a végén engem hibáztatnának, mert én ezt és ezt írtam, nem (noha tudjuk, ez a hárítás lenne, de ebbe most ne is mélyedjünk el). Mindenki útja egyedi, más megtapasztalásokkal és felismerésekkel…Az én „Caminóm”, több mint egy éve Dél-Afrika és a déli országokban kezdődött…  Ezúttal Nigériában, második otthonomban folytatódott.

Aki már annyi emberi megaláztatáson és elutasításon túl van (egy "szabad" és modern világban), mint mi, az tudja, hogy sokszor eljön az a pont, amikor már nem tudjuk miben is higgyünk és miben is bízzunk. Igen-igen sokszor a csodában… Mi mind a ketten hívő emberek vagyunk, ami manapság főleg a keresztény Európában már nem számít sem divatosnak, sem követendőnek (mondjuk az otthoni szokásokat nézve talán nem is meglepő). Ha tehetjük, kéz a kézben imádkozunk. A hitet én viszont nem szeretném beskatulyázni. Ezzel tisztelve meg mindenki hitét és hitrendszerét, vagy éppen azt, aki nem hisz semmiben, csak a fizikában, meg a „szerencsében”, ami ugye nem létezik, vagy hát sokak szerint igen :). Nekünk sokszor a semmiből kellett erőt meríteni és hinni…hinni…hinni (több ezer kilométerre egymástól és nem kéz a kézben(!!)) valaminek az eljövetelében, amit lélek szinten már tisztán érzünk és tudunk.

Minden egy céllal kezdődik, majd ehhez megszületik a szívben is a dal, amibe beleengeded magad és hagyod, hogy a ritmus vezessen téged. Nem csüggedsz akkor sem, ha világok omlanak össze körülötted. Türelemmel várod a pillanatot, hogy megmutassa magát az út, amit egyelőre még csak a lelkedben érzel. Végül hittel és áldozatos munkával azt veszed észre, hogy tisztán látható célod eléréséhez szépen lassan összeállnak az apró mozaikdarabok. Jah, hogy ezért sok áldozatot kell hozni?? Háát, ez is része az Útnak...

Így volt ez velem már ez első afrikai utam alkalmával is, minden félúton a darabjaira hullott, eltűnt pénz, elutasított vízum, hogy most csak a szerényebbeket említsem. Szinte minden fizikai jel arra mutatott, hogy maradjak Mo.-on, de közben már kristály tisztán láttam az utazásom napját és azt éreztem a lelkemben, nem maradhatok… Hinnem kellett, hogy az érkezésemkor  feloszlik a köd s megmutatja magát az út és bárhol, „bármire” képes vagyok, ha az áramlás állapotában vagyok és maradok. Mindezt úgy, hogy el kell hagynod a „biztonságos” partot ahhoz, mielőtt láthatóvá válna a másik. Ezt tettem… Nem vártam arra, lépek MAJD HA kialakul…ha ezt tettem volna, talán még most is az ideális pillanatra várnék. Inkább úgy döntöttem, EZ A MEGFELELŐ PILLANAT…   

Ezúttal hónapok szervező munkája után, sikerült teljesen zökkenőmentesen kézbe vennem a nigériai vízumom.  A procedúra kapcsán voltak olyan egészségügyi elvárások is velem szemben, ami számomra lélekszinten egy hatalmas ellenállást jelentettek. Nos, aszerint cselekedtem, amit a lelkemmel éreztem, s nem azt, amit elvártak tőlem. Azonban nem állítom, hogy tudatom ne mantrázott volna sokszor félelemként az agyamban (hogy ezért elutasítanak). Végül ezt kiiktattam és kitöröltem magamból átléptem ezen a láthatatlan határon, visszavonhatatlan döntést hoztam és végül a teremtés folyamata éltre hívta a célomat. Elhatároztam minden a számomra lehető legoptimálisabb módon alakul, így is lett. A lélek igazságával és az abban néha durva jobb horgosokkal fűszerezve (amit szintén magunknak okozunk), kitartó hittel győztem…Elsőként önmagamon…Mert így döntöttem!

Korábbi útjaim során még volt, ami először furcsa volt, és szoknom kellett, de ezúttal minden annyira természetes és magától értetődő volt. Élveztem, hogy nincsenek szabályok, totálisan szabad vagyok, kézzel eszem, nincsenek elvárások velem szemben, tudjátok mekkora ajándék ez ?? Számomra ez az igazi szabadság. Mindent úgy teszünk/tettünk, ahogy egy teljesen átlagos helyi hétköznapi ember (vagyis a nem éppen steril helyi piacokon vásároltunk ;-))… Az, hogy ezt a helyiek is észreveszik (mert egyébként olyan ritka történés ez), az az igazán elgondolkodtató.

Nem csináltam semmit másképp, mint ők, nem ettem, vagy ittam mást, mint a helyiek. Ez a csap vízre is vonatkozott (ezt ti tényleg ne próbáljátok ki) azt ittam és azzal főztem. Pluszban semmilyen elvárt fizikai védelmet nem vettem magamhoz (a puszta alap kézmosáson kívül), mint a saját immun és energiarendszeremet. (Bizonyára ezzel nem mindenki ért egyet, de jól van ez így.)  Soha nem voltam rosszul, pedig a helyi piac hús és egyéb portékáitól már ránézésre is lehetett volna egy kisebb szalmonellát begyűjtenie még egy harcedzett egészségtudatos európai szervezetnek is, mint az enyém. Nem hiába mondják, a Tudat az ami, a leginkább fertőző…!! Az ellen nincs gyógyszer, sem „védőoltás”…

Tudom sokaknak ez most érthetetlennek (mi több túlzásnak, felelőtlenségnek) tűnhet, de olyan ez, mint amikor azt érzed Superwoman ruháját viselnéd magadon. Amitől szinte sérthetetlen és az alacsony rezgésű dolgok számára teljesen elérhetetlen leszel. Picit abszurd asszociáció, de mégis igen csak sok benne az igazság. Fel sem merült bennem, hogy bármit elkaphatok, ha utca porában veszek magamnak ennivalót. Eszembe se jut csak azért kihagyni helyeket, mert azok sokak szerint nem biztonságos, vagy éppen félelmetes. Ha legbensőbb útjelzőm a helyzettel szemben nem jelez világvégét, akkor nincs más, mint előre. Ha azonban vadul szirénáz, akkor nem kockáztatok. (De ilyen nem volt :))

Mások félelmeivel nem kívánok azonosulni, tudom sokan segítő szándékkal jó tanácsként mondanak dolgokat, amit jó szívvel el is fogadok, de... Az én döntésem viszont abban áll, hogy azt a valóságomnak tekintem-e, mint az igazság egy vetületét, vagy megkeresem a magam igazságát. Én azonban úgy döntöttem, hogy nem engedek teret a félelmeknek (pláne másénak). Szívem szerint cselekszem, és nem történhet velem semmi olyan, aminek ne kellene, sorsszerűen egyébként is megtörténnie velem. Akkor meg mi miatt is izgassam magam előre totálisan feleslegesen?? Aki pedig energiákban tud „gondolkozni” az tudja, hogy akinek az energiarendszere harmóniában van és kiegyensúlyozott, azt az alacsony rezgésű dolgok (mint pl. a vírusok, baktériumok) el sem érhetik. Egyszerűen "lepattannak" róluk… Ha képes vagy teljes nyitottsággal és odaadással befogadni más dolgokat (kultúrákat, szokásokat stb.), akkor nem tudnak „idegentestként” , megemész(het)tetlenül átrohanni rajtatok, ha értitek mire gondolok ;-). Nem mindig és minden helyzetben a negatívumokat látni meg. Mi több arra koncentrálni és a fellehető legrosszabbra fókuszálni és gondolni állandóan. Aki mégis ezt teszi, arra a jó isten vigyázzon, mert a Teremtés folyamata pöpecül működik. Szóval ennyi a nagy "Titok"...

Nem pazaroltam egy percet sem az aggódásra, túl értékes számomra az az idő, amit a szeretteimmel tölthetek. Inkább örömmel, mintsem aggodalmaskodással töltsem meg a pillanatot, (és igen, minden másra ott van a MasterCard, no nem Nigériában :) mert 3-ból 3 tranzakció volt sikertelen, de ugye kicsinségekre’ nem adunk).

Nem voltak merev programozott tervek, amihez még a szabadságom idején is alkalmazkodhattam, és sakkozhassam a menetrendet. Nem kellett ez a korlát ahhoz, hogy érezzem élek és tehessek egy pipát, ezt is megcsináltam (mert mások is így csinálják elven)… Neeeeem, ez nagggggyon nem én vagyok. Nekem tér kell és szabadság, hogy lélegezni tudjak. Csak az érzéseimet figyeltem és a tiszta sugallatokat.

***

Ha már a hitnél tartottam, essen szó erről is. Lévén, hogy Nigériában természetesen templomban is többször megfordultam és több dolgot tapasztaltam ott is. Férjemmel többször is elmentünk, de lehetőleg az utolsó sorba ültünk, nehogy észrevegyenek az ezer fős csarnokban. Ez 4-ből 4-szer nem jött össze, hiába az értékes dolgokra jó szemük van :). Van az a fény, ami kilométerekről is látható…:)

A templomba járás egy teljes családi program. A legtöbbet kifejezetten élveztem is, mert hát a gospelt nagyon szeretem (no nem csak emiatt mentünk ;-)), de sokszor tévedtek olyan területekre, amit én másképp látok, érzékelek és élek, de teljesen rendben van ez így. Azonban látni az emberek megingathatatlan hitét, valahogy melegséggel töltött el, lévén, hogy ilyet a keresztény kishazámban nem nagyon tapasztalok. 

Amit, viszont több helyen is láttam, azaz erős anyagias oldal volt. Az is megesett, hogy adományozó borítékot nyomtak a kezembe, mert ugye az Úr szereti a bőkezű adakozókat…ahamm… Értem és tudom, nagyon szeretek adni, de azért jobb szeretem magam eldönteni annak formáját ;-). Önszántamból elég sokat segítettem/segítek, és nem vártam/várok cserébe semmit ez így lesz a jövőben is. 

A Szerető ölelés minden napra, a hosszú élet titka. 

Amikor a férjem szülőfalujában családostul vasárnap kora reggel elindultunk a templomba, még nem is sejtettem, mekkora áldásban lesz részem aznap. Mivel nőként fedetlen fejjel nem léphettem be ezért letakartuk a fejemet és most is az utolsó sorba ültünk, hogy elkerüljük a temérdek kíváncsiskodó tekintet, ezek meddő körök voltak, ismét… már tudom. Aznap „Hálaadás” volt, nem ez a giccses amerikai maszlagos,töklámpás , cukorkás, jelmezes egy napig tartó fajta. Hanem, amikor a közösség tagjai a maguk lehetőségeihez mérten élelmet hoznak a templomba (lisztet, plantaint, vagy bármi mást), amelyet közösségként együtt megáldanak, hálát adnak érte, majd szétosztanak. Mi azonban részt vettünk még ezelőtt egy áldásban és imában is. Kivonultunk többen is, a közösség elé majd az ég felé kitárt karokkal áldást kértünk, imádkoztunk. Ekkor házasságunk, családunk megkapta az egész faluközösség áldását IS. Olyat énekelt a majd 1000 fős tömeg, ami a lelkemet mélységében járta és mosta át. Leírhatatlan érzés volt ez, még most is libabőrös vagyok attól a temérdek szeretettől, ha csak rá gondolok.


A faluhoz közeli hegyen élő katolikus szerzetesekhez is ellátogattam, mert azt éreztem, hogy mennem kell...most sem fogtam vissza magam. Bár az idő szűke miatt most nem tudtam beleásni magam a helyi gyógynövények varázslatos világába. Ezzel azonban további okot szolgáltattam a visszatérésre :).  

Az alábbi idézetet, már korábban is megosztottam veletek, de most is megteszem, mert minden benne van, ami a megértéshez kellhet. Fogadjátok ezt egyfajta összegzésképpen:

„A világ nem más, mint visszahatás, visszatükröződés és visszhang. Bármit teszel, semmi más, csak az jön vissza hozzád. Ez az isteni törvény. Akik szeretetteljesek, mindenütt szeretetet fognak látni. Akik tele vannak gyűlölettel, mindenütt ellenséget látnak. Ezért a szeretet és gyűlölet nem kívülről jönnek. Belőled fakadnak.”(Sai Baba)

Aki a fenti sorokat az életében is éli, azt már nem a körülmények formázzák, hanem ő maga a gondolatival formázza azzá a körülményeket, amiben szeret élni. Fordítsd figyelmed először befelé. Ha már ott rend uralkodik, körülötted is rend lesz. Nem világmegváltókra van szükség, hanem egyre több Szerető emberre!   

***

Minden áldott nap teszek azért, hogy a célomat elérjem. Minden áldott nap hálát adok a néha fájdalmas és áldozatos előrelépésekért is. Minden egyes orra esés néha könnyek között is, de közelebb vitt ahhoz a személyhez, aki én vagyok és része annak, amivé „felnövök”. Hosszú évek óta konstansan a félelmeimmel szemben haladok, hiszen tudtam a forráshoz csak a sodrás irányával ellentétesen juthatok el. Mondhatom, hogy nagyon kemény az út, garantált az izomláz, de megéri... ;-)

Afrika úgy tud megérteni, mint semmi más. Sokszor összeszorul a szíved a temérdek szenvedést látván, de megannyi „szívhalálunk” színhelyén születik valami új. Felépül valami bennünk újra, vagy sokakban talán először, a tiszta életszeretet (életöröm), a családi kötelékek szentsége, a hit, bizalom és az igazi összefogás ereje.

Kívánom az örömteli, áldott ébredést és érintést a szunnyadóknak…Bátorságot a lépések megtételéhez és rendületlen Hitet a hosszú Úthoz.
    

A nagy utazás...

Ahogy az előző bejegyzésben ígértem, ez alkalommal teszünk egy több, mint 400 km-es kitérőt a családomhoz délre. Így ezzel az ígérettel, egy picit hálátlan feladatot is önként vállaltam. Ez van, akinek a szája nagy, annak járjon a keze is :). Bízom abban, hogy sikerül most is megmarkolnom a képzeletetek és az „anyós ülésből”  legalább részben átélni, azt, amiben nekem volt részem.  No, nincs könnyű dolgom… igyekszem felidézni a több, mint 7 órás út legfőbb momentumait.

Aki már több részt is olvasott, az tudja, hogy nem rendhagyóan írom a naplómat. Nem írok minden nap, hanem jellemzően már több megélt nap élményeinek ízét, illatát és aromáját vegyítem össze. Bizonyára nem szabályosan és nem is tökéletesen, de mindezt mégis szeretettel….Amikor elkezdem írni, még csak azt tudom, hogy miről fogok akkor írni, csak a csontváza van meg. Aztán történik valami és megírja magát a bejegyzés, valahogy oda kerül elém a papírra….Meglátjuk, most mi kerekedik ki belőle :). (Azt már sejtem, hogy nem lesz rövid ez a poszt.)

Gondolom tőlem ezt IS már megszokhattátok- így nem is lesz meglepő-, hogy nem a turistáknak kitaposott/fenntartott úton fogunk menni. A „meglepetésről” ennyit, a többi meg majd kiderül :).

Túl sokat nem tervezgettünk, egyet tudtunk, a karácsonyi ünnepeket vidéken (Edo State) töltjük a családdal együtt. Magunk mögött hagyva a fővárost. Általában a tervvel és az ötlettel nincs is baj, Afrika szerte legtöbbször talán a „hogyan” szokott lenni a fő kérdés. Hiszen szervezett tömegközlekedés ugye nincsen (nah, jó lehet repülni és autót is bérelni). A fejlődő úthálózat azért életre hív nagyon sok ilyen célzatú vállalkozást. Ez sokakat visszavethet a megoldás keresésétől, de ez a mese ugye nem rólam szólna, ha most kifogásokat sorolnék, most is meghagyom másnak ezt a műfajt és leírom a mi „hogyan?"-unkat :).

Karácsony másnapján hajnali 7 órakor, már taxira várva álltunk az út mentén. Még szinte csukott szemmel, de nyitott tudattal megrendeltem a taxit.  Most sem az a pillanat volt, hogy hosszú perceket álldogáljunk és várjunk… így a „most rögtön” időintervallumot adtam ki az univerzumnak, mert fő a türelem. Hmm….még álmosan is működik.  30 perc alatt oda is értünk a számunka hétköznapi szemmel buszmegállónak nem nevezhető „kereszteződés negyedbe”, hogy a kora reggeli 8 órás transzportot elérjük. Háát, ez a kör most nem jött be, mire odaértünk elment, hiszen megtelt a kisbusz, mire várjon?… Sebaj, következő?? KB. 3 óra múlva..mi a??...A remény, mint joker lap, eddig mindig bejött, itt egy újabb soha vissza nem térő lehetőség egy újabb csodára. Telnek -múlnak a percek átsétálunk az út túloldalára érdeklődni a többi „utazási iroda tulajdonosához”, várakozunk... 

Shopping és telefon töltés
a hosszú út előtt.

Már kora reggel nagy a jövés-menés, és az utcai árusok ünnepnapokon sem pihennek, mint ahogy egyébként szinte semmi sem Afrikában. Általában ahol megláttak ott „kiemelt közszereplőként” - akaratom ellenére- egyébként is többen jöttek oda az eladás reményében, pedig tényleg próbálok nagyon elvegyülni ;-). Ezt a tanácsot még Dél-Afrikában adták nekem a kinti magyarok. Nos, a gettóban sétálgatva ez nem nagyon volt életszerű egyedüli fehérként, de a szívemre téve a kezem Isten úccssse', azért mindig megpróbálom :). Nigériában sem a fehérek által látogatott helyeket vettem igénybe. Így eme próbálkozás itt is meddőnek tűnik… nem baj kicsinségeken’  már nem akadunk fent :).

A "buszpályaudvar" és a busz Ewuban.

Térjünk vissza a témánkhoz. Leginkább 12 fős kisbuszokkal oldják meg az emberek utaztatását a szervezők. Ez azonban többezres utazni vágyó tábor esetén csak tű a szénakazalban. A kisbuszok állapota elég széles skálán mozog.  (Mi végül ezt a buszos megoldást csak visszafelé élvezhettük lásd a képen.) Menetrend, mint korlátozó körülmény nincsen. A teljes áramlásnak kell átadjuk magunkat, mint általában. Én az utcai forgatagot szemlélve csendes meditációba kezdtem. Gondolhatjátok, ha 5 percet nem tudtam reggel taxira várni, akkor majd most állva 3 órát?? Olyan jó, hogy ki sem kell nyitnom a számat és minden a helyére kerül, miközben mindenkivel kedves vagyok. Nagyjából 30 perc telt el, és végül beállt egy az Németből kicitált, anno Volkswagen Passatnak keresztelt 7 személyesnek „vizsgáztatott” családi autó, mint utazási alkalmatosság. Ez van...az üzlet a lényeg, ha kuncsaft van, akkor megoldják, ahogy tudják. A menetdíj pedig az ünnepre való tekintettel a duplája volt, mint egyébként. Az állapota nem volt éppen makulátlan, és műszakilag sem volt csillagos 5-ös, de ki vagyok, hogy ítéletet mondjak :)? A műszerfalban már csak a CD lejátszó volt benne, ami még csodák-csodájára működött is :). Én azonban abban a pillanatban a hálán kívül nem éreztem mást. Eltelt még 15 perc azzal, hogy a pótszékek behelyezése után megmaradt összesen 2 cm2 –nyi „csomagtartóba” a 7 utas csomagját, a pótkerékkel együtt besakkozunk. Sikerült…mi ez, ha ismét nem egy újabb csoda??

Mindenki nagyjából (még ha nem is túl kényelmesen) elhelyezkedett, majd jött a lelkész imádkozni az út megkezdése előtt.  5 perc imádkozás után kövér gázfröccsel elindultunk a 400 km-es útnak…Ekkor még nem is sejtettem mennyire kellett ez a megerősített ima…

A sofőr élesre állította a hangszórókat és csak úgy recsegtek a gospel dalok. Alig hagytuk el a várost, máris félreállítottak bennünket az otthon leginkább KPM-esnek (ma már NKH) megfelelő hivatali szerv „őrei”, hogy ellenőrizzék minden „papír” rendben van-é…legfőképpen a papír pénz ;-). Ebben a sorrendben is kérték: „Pénzt és iratokat kérünk” .  Ment a hangoskodás, mert hát kell a kiegészítés, a papírok nem jók, így nem lesz jó, ez ügy is üzletiesen oldható csak meg…  Az utazás szervező előrelátó volt, tudta, hogy ellenőrzésekre számíthatunk az úton (ahonnan általában tőke invesztícióval lehet továbbhaladni). Ezért szinte csak a tankolásra elegendő pénzt adott a sofőrnek, így nincs miből „jótékonykodni” a rendőröknek meg úgy egyáltalán senkinek. 15 perc és folytattuk utunkat…újra lassítunk, forgalmi dugó.  Mindenki kerülgetni, manőverezni próbál, már az árokban is mennek az autók… dupla záróvonal??? Hahahaha…. ami csak festve van, az ugyan nem gátol meg senkit :).  Lassan már látszik miért lassult be a forgalom. Gépfegyveres katonák állítottak torlaszt és úgynevezett „check-point”-okat és benéztek minden autóba.  (Volt egy rendőrös sztorim is, de azt majd legközelebb mesélem el.) 

Az út mentén fel-fel tűntek kiégett és balesetes autók és kisbuszok, de mindenki haladt a maga útján.  Nem hazudok bizonyos szakaszokon több százan, ezren várakoztak némi utazási alkalmatosságra várva. Nem hiszem, hogy otthon bárki el tudna képzelni egy ilyen helyzetet, mert ott egyébként is sokaknak ugye alanyi jogon jár minden… 10 perc késés és már megy is panaszlevél.  

Sok autóst láttam, akik felvettek utazni vágyókat, pláne, hogy így ők is optimalizálhatták költségeiket. Az ilyen utazások alkalmával a kényelem nem döntő fontosságú, sokkal inkább az, hogy van lehetőséged eljutni, oda, ahova szeretnél. Érezd nagyon áldottnak magad!

Gumi szervizesek az út szélén.

Ilyen katonai ellenőrző pont 20-30 volt utunk során, igen-igen ez ennyi forgalom lassítást jelentett. Az út első felét viszonylag gyorsan megtettük, mert jól kiépített úthálózaton hasogattuk a kilométereket. Csak az említett állomások hátráltattak bennünket folyton. Érdekes ilyenkor nem is értem, hogyan tudnak mindig, mindenhol a semmi középből előbukkanni a mozgóárusok, a vízzel, üdítőkkel, chipsekkel. No meg, ami nagyon fontos telefon töltőkkel. Én próbáltam nagyon nem inni, mert jelezte a férjem, hogy a sofőr nem áll meg az út során… 4 óra utazás után éreztem, ha nem „esdelek” ki magamnak legalább egy csinos kis bokrot, akkor részemről nedves bosszút veszek…huhh, megálltunk :).

Nem sokkal ezután éles minőségi változás állt be az utak állapotát illetően. Ekkor értettem meg, miért volt annyira fontos a pótkerék… Sajnos közben belefutottunk egy csúnya balesetbe is, ahol egy kis busz tele utasokkal a mély árokba hajtott…ezt nem szeretném itt részletezni. (Már korábban is írtam, nagyon sokan vesztik életüket balesetekben Nigériában.)

(Sajnos visszafelé vezető utunkon is belefutottunk egybe. Ekkor egy olajszállító kamion borult fel nem sokkal előttünk, amiből 30 méteres lángok csaptak fel. Ekkor a robbanás veszély miatt tereltek minket a hátsó falvak felé, ami ismét 2 óra plusz jelentett utunkon. Ezért soha nem tudhatod, hogy amikor reggel útnak indulsz mikor éred el végül az úti célod.)

Egy "pöppnyi" kis torlódás

Mi tovább haladtunk, elértünk egy végállomáshoz közeli kis városba. Ahol extrém nagy torlódás alakult ki, hogy érezzük a törődést… Látni lehetett, hogy ez sem lesz egyszerű menet. A sofőrünk nem volt túl türelmes darab, meg már ő is unta ezt a folytonos belassulást. Így mondanom se kell feltalálta magát, aki nem ér rá másokra várni, hiszen itt ugye soha senkinek nincs elsőbbsége…Irány be a város hátsó kis utcája felé, hogy elkerüljük a fő úton kialakult hosszú kilométeres sort. Ez csak elsőre tűnt jó ötletnek, így bár a kisváros olyan bugyrait is láthattam, amit előttem még fehér ember nem nagyon… Jah, azt a fontos momentumot ne hagyjuk ki, hogy ezen a szakaszon még foltokban sem volt aszfalt. Így az autó volt, hogy egy-egy jobban megtermett, csinos buckákban fájdalmasan nagyot nyekkent, az alja is kopogott ’picinykét’... Tényleg csoda volt, hogy kerék csere nélkül ezt is megúsztuk. Mikor visszatértünk a főútra, a levegő vétel ideje következett.  Éreztem közeledünk, már alig vártam, hogy kiszálljunk mert szinte már nem is éreztem a lábaimat.  

Eltelt még 2 óra, viszonylag eseménytelenül és kikanalazhattam magam a járgányból és megtanultam újra járni… Hazaérkeztünk…

Kérlek, ne gondoljátok, hogy a fent leírtakat egy picit is megerőltetőek lettek volna a számomra, és remélem nem érzitek majd, hogy egy pillanatig is elégedetlenkedtem volna a helyzettel, vagy bármivel. Sőt…egy pillanatig nem volt bennem se félelem, se olyan kérdés „mit keresek itt?”, ellenkezőleg!! Olyan áldást és oltalmat éreztem, mint még soha. Erről már egy másik bejegyzés fog szólni. 

Mikor beléptem a családi otthonba elöntött a melegség az öröm, otthon voltam… Egy pohár afrikai gyógynövényes gin és 15 perc után már táncoltunk és ünnepeltünk, hogy ez a nap is elérkezett.  

Ezt a dalt már soha nem fogom elfelejteni…  

A túlélés iskolája...

Végre újra gép elé kerültem, hogy folytathassuk közös utunkat az élet forgatagában. Ezúttal Abujában fogunk taxizni/közlekedni, majd egy másik posztban teszünk egy nagyobb utat vidékre. Ami szintén nem volt egyszerű, szokványos és temérdek csodától mentes. Ezért mondom mindig, sokat jelent, ha hiszünk a lehetetlenekben, sosem tudhatod, melyik pillanatban jön elő a "dzsin a lámpából". Persze, azért ez többről szól, mint egy mese… Vagy talán mégis az, de belegondoltatok már abba, hogy magatok írjátok a gondolataitokkal a forgatókönyvét??... Most ebben nem fogok elmélyedni, aki tudja itt mire utalok annak nem szükséges magyarázni, a többieknek meg legyen ez egyelőre egy nyitott könyv. 

"Picit" zsúfoltak az utak

Az érkezésem után nem kellett sokat várni, már másnap „búvártúrára” indultunk a városi dzsungelbe. Nigériában is adott a lehetőség arra, hogy az idelátogató –nevezzük őket turistáknak- autót bérelhessen és relatíve kényelmesen folytassa útját egy túl nem occó’, de nagyon tüchtig kis autóval, bár a terepjáró itt ideálisabb választásnak tűnik. Lehetnék én is egy közülük, de ugye itt sem vagyok turista, így itt sem élek ilyen soha vissza nem térő lehetőségekkel. Az igazi élmények pedig, mint tudjuk a komfort zónán kívül esnek. Akkor mi most is hagyjuk ezt magunk mögött és kulcsoljuk imára ismét a kezünk.  Bár erre azoknak is komolyan szükségük lesz, akik maguk akarják „meghódítani” az utakat…harcedzett sofőröknek való pálya ez, nem gyenge idegzetű csirkéknek. Nézzük, hogyan is néz ki a vezetési morál. Kezdjük ott, hogy itt olyan nincsen. Az utakon csak néhol láttam terelő vonalakat, de semmi gond, ha mégis van, mert az se feszélyez senkit egy pillanatig sem. Egy kb három sávos úton gyakran öten haladnak egymás mellett. Ahol néha az is megesik, hogy szembe jönnek az úton, pedig nem lehetne, itt ez nem számít, ha neki arra van dolga. Fogadd el, hogy itt ez teljesen rendben van. Jahh és gyorsan érzékelni fogod, hogy mindig, mindenki rohan, mert az idő ugye mindenkinek nagyon drága.

Közlekedési lámpát útjaink során egy helyen láttam (azért biztos van több is), hogy piros, vagy zöld?? Kinek van ideje azt sasolni, amikor hárman próbálnak három irányból beléd hajtani egy apró kanyar során, olyan szabály nem létezik, hogy elsőbbsége van valakinek.  Az erősebb kutya….elve működik, de az nagggyon olajozottan. Néha olajozottan a seggedre ver egy másik autó?? Ez van…benne van a pakliban. Biztosítás nincsen, így vagy nagyon figyelsz, vagy így jártál. Agresszív vezetés a köbön, ledudálnak és letolnak az útról, ha útban vagy…nem ügy, nem kell ezt személyes sértésnek venni :).

Az index használatára ritkán van idejük, meg nem is divat. Gondolatátvitellel jelzik a sávváltást, aminek vagy van ideje átérni a másik félhez, vagy nincs, de az biztos. Ez már a vezetés egy magasabb iskolája, ilyet otthon még nem tudnak, de szerintem az irány már megvan :).  Gyakran a kereszteződésekben láttam rendőrbódét, akik igyekeztek a káoszban mégis némi rendet tartani, ez néha sikerült is, amin meg is voltam lepődve :).

A taxisok talán a legfélelmetesebbek (a pihenés nélkül vezető teherautó sofőrök mellett)...többször volt alkalmam velük is utazni. Nem vagyok egy félős darab -ez talán már kiderült rólam- de simán lehet, hogy rezzenéstelen arccal, lábon kihordtam pár enyhébb lefolyású szívrohamot egy-egy ilyen út során (csak viccelek). Az éles reflexekre komoly szükség van és ez most viccen kívül írom!! Ugyanis naponta több ezren (!!) halnak meg nagyon csúnya közlekedési balesetekben, és itt ez a te felelősséged. A kórházi díjakat is neked kell fizetned, ha tudod (vagy a családodnak). Nincs felelősségre vonás! Ezért legyetek mindig nagyon körültekintőek!

Olyan gyorsan történnek az események, hogy jóformán időd sincs utasként (sem) minden egyes pillanatot figyelemmel követni. Így én legtöbbször lecsuktam a szemem és figyeltem az érzéseimet. Éreztem, hogy őrangyalom már fénysebességre kapcsolt, így nyugalomba helyeztem magam és a férjem karjába bújtam. Tudtam, hogy a lehető legnagyobb biztonságban vagyok.

Akik autókázásra szánják magukat, azoknak először még furcsa lesz, hogy gyakorlatilag itt nem létezik semmilyen kresz szabály. Rövid időn belül feltűnik az is, hogy ez a kisebbik gond. Ugyanis én több hét alatt sem találkoztam útjelző, vagy bármilyen tájékozódást segítő, uram bocsánat, helységnév táblával, de ugye a remény hal meg utoljára (és hát nem is jártam még mindenhol). Hogy ez nehezíti-e a tájékozódást?? Hát egy pöppet igen. Akit ez nem zavar, az ne fogja vissza magát. GPS??? Lehet próbálkozni, én nektek szurkolok :D. 

Egy merően jó állapotú taxi

A taxik között két típus létezik, amelyikben van légkondi és a másik „szélerőműves”. Értelemszerűen az árak különbözőek. Egységes tarifa, meg taxióra?? Na persze…:)  Minden alkalommal alkudozás megy a tarifára. Ránézésre is könnyű megállapítani a különbséget a két járgány között. Az egyiket sok esetben már csak a festék tartja össze (a színűk általában zöld-fehér), a másiknak még az ajtaja is rendesen működik és még zárható is, a légkondi mellett ;). 

Amit tudni kell, hogy kint addig autó egy autó, amíg a motor megy, hogy a kaszni már csak darabokban fedi a szegény pőre váztestet? Nem számít csak guruljon. Gondolom a zöldkártya gondolata már fel sem merül bennetek, hát ne is… nincs létjogosultsága (a Földanya védelme miatt erre azt mondom, hogy sajnos).  

Dél-Afrikában a „fekete taxik” (vagy a Metrobus-ok, de ezek maradjanak csak az említés szintjén) hivatottak képviselni a helyiek számára, a „tömegközlekedést”   (ezek 12-14 személyes mikrobuszok), amikkel  itt Abujában már nem találkoztam. Ellenben van egy busztársaság, aminek "járatai" olyan, mint a szél, vagy arra jár, vagy nem, bár állítólag határozott útvonala van, ez szlogennek még elsüthető :D. Azt itt nem árt megtanulni, hogy garancia semmire sincsen, így nem árt naggggyon-naggggyon rugalmasnak lenni. Mi ezeket a buszokat nem használtuk, így bővebb tapasztalatról nem számolhatok be, egy biztos, alig láttam őket az utakon cirkálni és túlzott tömeget sem sikerült felfedeznem rajtuk. Azonban, ha jól láttam nagy lefedettséggel nem rendelkeznek a városban, de ez is van, mint opció, az a lényeg. Így itt is van bőven létjogosultsága az egyéb kategóriának is. 

Keke :)

A közlekedést autó híján normál taxival kivitelezhető, vagy rövidebb távokon kekével. Ami a thai tuk tuk nigériai megfelelője :). Ennek a tarifája távolságtól függően változott. Amik otthoni léptékhez nézve, kerületen belül mozogtak és ott is rövidebb-hosszabb távokon szeltük vele az utakat. A tarifa 100-150 Naira (150-220 Ft) között mozgott. Ezek alapvetően 3 személyesek, de valahogy a hozzánk mindig többen zsúfolódtak be, nem is értem miért :) a költséghatékonyság pedig mindenekfelett :). Vezetési stílusok életveszélyes, szinte minden egyes út alkalmával voltak éles helyzetek, ahol közénk és a másik jármű közé már egy ujjam se fért volna be, de semmi vész...itt ez teljesen normális. Autót nem nagyon látni, amin már ne lenne kisebb-nagyobb szépséghiba... de ennyi tetkó belefér.

A szervezett tömegközlekedés rövidebb-hosszabb távokon is abszolút hiánycikk Nigériában, főleg ekkora népességnél, de erről fogok még a "nagy utazás" alkalmával mesélni. Nekünk általában mindig, mindenhol a rendelkezésünkre állt valamilyen lehetőség, ott és amikor kellett. Hiába lakunk egy, a forgalmas utaktól teljesen kieső részen, hiába mentünk arra, amerre mások nem feltétlenül akartak (ez engem egyébként sem szokott korlátozni különösebben ;)), én mindig "megrendeltem" a taxit/kekét, no nem telefonon. Nem bíztam a véletlenre az ilyet, abból már kinőttünk :)  Pláne itt, ahol rengeteg dolog lehetetlennek tűnik...no nem nekem, mert ilyen csacskaságokban már nem hiszek ;) 

Kekével száguldunk a piacra :)

Ezt hogyan kell elképzelnetek a valóságban?? Türelmesen állunk és várunk az út szélén, hogy egy taxi arra vetődjön és elfogadja azt az árat, amit mi gondoltunk. A férjem tudja, jó összeköttetéseim vannak odaföntre, így jelzi intézkedjek, különben sokat fogunk itt ácsorogni. Egy teljesen reális 5 perces határidőt szabok az égi rendelésemhez, csak mert nem vagyok telhetetlen :). Jelzem felé, hogy nyugodtság' van...eltelik 2 perc és arra kanyarodott egy taxi, persze, hogy értünk jött. Ezt hívhatod véletlennek meg szerencsének is, de ezt mi minden egyes alkalommal eljátszottuk és a "nem"-ek, amiket elsőre kaptunk pillanatokon belül fordultak igenekké. Aztán nagyon rákaptam a rendelések ízére, mert már a főút felé sétálva feladtam a rendelést, hogy már az úthoz érve megérkezik értünk a taxi, és ennél tovább mentek az "égi segítőim" ott állt és várakozott a kanyar mellett... Durva nem :)?? Nahh...jó néha kellett 5 egész percet is várnunk kekére, vagy taxira, de visszafogtam magam és nem írtam a panaszkönyvbe :D :D. 

Mindent egybe vetve, nem telik el egyetlen út sem élmények nélkül. Ami a legfontosabb...mindig imádkozz mielőtt útnak indulsz (meg egyébként is:))!

A következő posztban már tudni fogjátok miért...