Az Útikönyv folytatódik...

Dél-Afrikából visszatérve tudtam, hogy ez csupán a kezdet volt. A bevezető, az igazi élmények csak ezután fognak következni, Afrika többi részein. Több nem várt megrázó esemény miatt némi tervmódosítás következett az életünkben. Újrahangoltam az iránytűmet és egy visszavonhatatlan döntéssel, ezúttal Nigéria felé vettem meg a jegyemet. Mikor megérkeztem tudtam, egy új időszámítás kezdődik az életemben…hazatértem arra a Földre, ahol már semmi sem volt idegen, ahol a családom már tárt karokkal várt. 

S ezzel végérvényesen beszippantott a vörös föld… 

Bízom benne a folytatásban is találtok majd némi csemegét :)!  

Afrikai varázslat, avagy a hit jutalma…

Minden bejegyzésemet egy dal hívja éltre és köti össze a megélt érzelmekkel. Az a kapocs az írás és a szívem között. Lévén, hogy képeket nem készítek, mert én sokakkal ellentétben a lelkemmel fotózom.  Most is időbe telt, amíg megtalált ez a zene, de soha nem tud későn érkezni. Talán ezt az „időzítést” tanultam meg kint az elsők között.  Minden a maga idejében történik és érkezik, soha egy perccel sem hamarabb, vagy később….Ez azonban mindig, mindenhol és mindenkire vonatkozik. Ez pedig a második lecke ;-).  

Soha nincs könnyű dolgom, mert olyat visszaadni, mint egy soha meg nem kóstolt étel ízét próbálnád meg leírni, melyre nincs tuti recept és arányok is mindenkinél mások. A másik pedig, hogy ugyanazt az eseményt és történést sokan és sokféle szempontokkal mesélnek el. Más-más megvilágításból (sajnos a legtöbb magyar negatívan), hiszen: 

„A cipő, amely tökéletesen illik az egyik ember lábára, szorítja a másik ember lábát; éppígy nem létezik minden élethelyzetre érvényes recept. Mindannyian másra születtünk, más feladattal, ami semmivel sem helyettesíthető.” – C.G Jung

Ismét lehetetlenre vállalkoztam, de talán tőlem ez már nem is meglepő. Már kicsit lételememmé vált, hogy minden mások által lehetetlennek vélt dolgot, megkérdőjelezek és mi több meg is oldok.  Ezúttal spirituális utazást teszünk ugyanazon az útvonalon, ahol eddig, csak most nem a fizikai síkon fogunk haladni. Így csak azok tartsanak velem, akik nyitottak a témára, akik nem csupán az elemi szinten tekintenek a sokszor rögös életútjukra. Akik abban hisznek, hogy én irányítom az életem és én alakítom a valóságomat, meg hasonlók… Garanciát ezúttal sem tudok vállalni arra, hogy hova jutunk el, egy biztos, teszünk egy Nagy lépést :).

Már korábbi írásaimban is apró finom jelzésekkel, kitértem arra, hogy nem egy átlagos európai tudattal jövök-megyek a nagyvilágban. Ami az utóbbi időben igencsak Afrikára korlátozódik :). Nem járok ott és úgy, ahogy elvárható lenne európai mércékkel mérve is. Mondjuk Nigéria egyébként sem egy kiemelt turisztikai célpont egyelőre. No meg, igencsak távol esik a komfort zónától.  Én azonban kitárt szívvel és karokkal érkeztem meg… Igen, volt némi egyéb hívó hatás a dologban nem tagadom :).

Akik csak a szabályokban, listákban, normatívákban, elvárásokban, tervekben tudnak gondolkozni, azok most hagyják is abba a poszt olvasását. Nekik nem szolgálhatok olyanokkal, hogy mit, hogyan kell csinálni, ha kint vannak stb…stb… ez nem az én műfajom. Lévén, hogy magam is mindig az ellenkezőjét csinálom, ami tanácsos és elvárt :).Bár egy javaslatot teszek, (amit már több ízben is megtettem) nem érdemes maradéktalanul követni azt az utat, amin és ahogy én járok. Ez a fajta nyitottság, sokaknak ráfizetéssel, kemény leckékkel és temérdek csalódással járhat. Attól függően, mi az adott helyzetben a megtanulandó egyéni lecke.  Amiért még a végén engem hibáztatnának, mert én ezt és ezt írtam, nem (noha tudjuk, ez a hárítás lenne, de ebbe most ne is mélyedjünk el). Mindenki útja egyedi, más megtapasztalásokkal és felismerésekkel…Az én „Caminóm”, több mint egy éve Dél-Afrika és a déli országokban kezdődött…  Ezúttal Nigériában, második otthonomban folytatódott.

Aki már annyi emberi megaláztatáson és elutasításon túl van (egy "szabad" és modern világban), mint mi, az tudja, hogy sokszor eljön az a pont, amikor már nem tudjuk miben is higgyünk és miben is bízzunk. Igen-igen sokszor a csodában… Mi mind a ketten hívő emberek vagyunk, ami manapság főleg a keresztény Európában már nem számít sem divatosnak, sem követendőnek (mondjuk az otthoni szokásokat nézve talán nem is meglepő). Ha tehetjük, kéz a kézben imádkozunk. A hitet én viszont nem szeretném beskatulyázni. Ezzel tisztelve meg mindenki hitét és hitrendszerét, vagy éppen azt, aki nem hisz semmiben, csak a fizikában, meg a „szerencsében”, ami ugye nem létezik, vagy hát sokak szerint igen :). Nekünk sokszor a semmiből kellett erőt meríteni és hinni…hinni…hinni (több ezer kilométerre egymástól és nem kéz a kézben(!!)) valaminek az eljövetelében, amit lélek szinten már tisztán érzünk és tudunk.

Minden egy céllal kezdődik, majd ehhez megszületik a szívben is a dal, amibe beleengeded magad és hagyod, hogy a ritmus vezessen téged. Nem csüggedsz akkor sem, ha világok omlanak össze körülötted. Türelemmel várod a pillanatot, hogy megmutassa magát az út, amit egyelőre még csak a lelkedben érzel. Végül hittel és áldozatos munkával azt veszed észre, hogy tisztán látható célod eléréséhez szépen lassan összeállnak az apró mozaikdarabok. Jah, hogy ezért sok áldozatot kell hozni?? Háát, ez is része az Útnak...

Így volt ez velem már ez első afrikai utam alkalmával is, minden félúton a darabjaira hullott, eltűnt pénz, elutasított vízum, hogy most csak a szerényebbeket említsem. Szinte minden fizikai jel arra mutatott, hogy maradjak Mo.-on, de közben már kristály tisztán láttam az utazásom napját és azt éreztem a lelkemben, nem maradhatok… Hinnem kellett, hogy az érkezésemkor  feloszlik a köd s megmutatja magát az út és bárhol, „bármire” képes vagyok, ha az áramlás állapotában vagyok és maradok. Mindezt úgy, hogy el kell hagynod a „biztonságos” partot ahhoz, mielőtt láthatóvá válna a másik. Ezt tettem… Nem vártam arra, lépek MAJD HA kialakul…ha ezt tettem volna, talán még most is az ideális pillanatra várnék. Inkább úgy döntöttem, EZ A MEGFELELŐ PILLANAT…   

Ezúttal hónapok szervező munkája után, sikerült teljesen zökkenőmentesen kézbe vennem a nigériai vízumom.  A procedúra kapcsán voltak olyan egészségügyi elvárások is velem szemben, ami számomra lélekszinten egy hatalmas ellenállást jelentettek. Nos, aszerint cselekedtem, amit a lelkemmel éreztem, s nem azt, amit elvártak tőlem. Azonban nem állítom, hogy tudatom ne mantrázott volna sokszor félelemként az agyamban (hogy ezért elutasítanak). Végül ezt kiiktattam és kitöröltem magamból átléptem ezen a láthatatlan határon, visszavonhatatlan döntést hoztam és végül a teremtés folyamata éltre hívta a célomat. Elhatároztam minden a számomra lehető legoptimálisabb módon alakul, így is lett. A lélek igazságával és az abban néha durva jobb horgosokkal fűszerezve (amit szintén magunknak okozunk), kitartó hittel győztem…Elsőként önmagamon…Mert így döntöttem!

Korábbi útjaim során még volt, ami először furcsa volt, és szoknom kellett, de ezúttal minden annyira természetes és magától értetődő volt. Élveztem, hogy nincsenek szabályok, totálisan szabad vagyok, kézzel eszem, nincsenek elvárások velem szemben, tudjátok mekkora ajándék ez ?? Számomra ez az igazi szabadság. Mindent úgy teszünk/tettünk, ahogy egy teljesen átlagos helyi hétköznapi ember (vagyis a nem éppen steril helyi piacokon vásároltunk ;-))… Az, hogy ezt a helyiek is észreveszik (mert egyébként olyan ritka történés ez), az az igazán elgondolkodtató.

Nem csináltam semmit másképp, mint ők, nem ettem, vagy ittam mást, mint a helyiek. Ez a csap vízre is vonatkozott (ezt ti tényleg ne próbáljátok ki) azt ittam és azzal főztem. Pluszban semmilyen elvárt fizikai védelmet nem vettem magamhoz (a puszta alap kézmosáson kívül), mint a saját immun és energiarendszeremet. (Bizonyára ezzel nem mindenki ért egyet, de jól van ez így.)  Soha nem voltam rosszul, pedig a helyi piac hús és egyéb portékáitól már ránézésre is lehetett volna egy kisebb szalmonellát begyűjtenie még egy harcedzett egészségtudatos európai szervezetnek is, mint az enyém. Nem hiába mondják, a Tudat az ami, a leginkább fertőző…!! Az ellen nincs gyógyszer, sem „védőoltás”…

Tudom sokaknak ez most érthetetlennek (mi több túlzásnak, felelőtlenségnek) tűnhet, de olyan ez, mint amikor azt érzed Superwoman ruháját viselnéd magadon. Amitől szinte sérthetetlen és az alacsony rezgésű dolgok számára teljesen elérhetetlen leszel. Picit abszurd asszociáció, de mégis igen csak sok benne az igazság. Fel sem merült bennem, hogy bármit elkaphatok, ha utca porában veszek magamnak ennivalót. Eszembe se jut csak azért kihagyni helyeket, mert azok sokak szerint nem biztonságos, vagy éppen félelmetes. Ha legbensőbb útjelzőm a helyzettel szemben nem jelez világvégét, akkor nincs más, mint előre. Ha azonban vadul szirénáz, akkor nem kockáztatok. (De ilyen nem volt :))

Mások félelmeivel nem kívánok azonosulni, tudom sokan segítő szándékkal jó tanácsként mondanak dolgokat, amit jó szívvel el is fogadok, de... Az én döntésem viszont abban áll, hogy azt a valóságomnak tekintem-e, mint az igazság egy vetületét, vagy megkeresem a magam igazságát. Én azonban úgy döntöttem, hogy nem engedek teret a félelmeknek (pláne másénak). Szívem szerint cselekszem, és nem történhet velem semmi olyan, aminek ne kellene, sorsszerűen egyébként is megtörténnie velem. Akkor meg mi miatt is izgassam magam előre totálisan feleslegesen?? Aki pedig energiákban tud „gondolkozni” az tudja, hogy akinek az energiarendszere harmóniában van és kiegyensúlyozott, azt az alacsony rezgésű dolgok (mint pl. a vírusok, baktériumok) el sem érhetik. Egyszerűen "lepattannak" róluk… Ha képes vagy teljes nyitottsággal és odaadással befogadni más dolgokat (kultúrákat, szokásokat stb.), akkor nem tudnak „idegentestként” , megemész(het)tetlenül átrohanni rajtatok, ha értitek mire gondolok ;-). Nem mindig és minden helyzetben a negatívumokat látni meg. Mi több arra koncentrálni és a fellehető legrosszabbra fókuszálni és gondolni állandóan. Aki mégis ezt teszi, arra a jó isten vigyázzon, mert a Teremtés folyamata pöpecül működik. Szóval ennyi a nagy "Titok"...

Nem pazaroltam egy percet sem az aggódásra, túl értékes számomra az az idő, amit a szeretteimmel tölthetek. Inkább örömmel, mintsem aggodalmaskodással töltsem meg a pillanatot, (és igen, minden másra ott van a MasterCard, no nem Nigériában :) mert 3-ból 3 tranzakció volt sikertelen, de ugye kicsinségekre’ nem adunk).

Nem voltak merev programozott tervek, amihez még a szabadságom idején is alkalmazkodhattam, és sakkozhassam a menetrendet. Nem kellett ez a korlát ahhoz, hogy érezzem élek és tehessek egy pipát, ezt is megcsináltam (mert mások is így csinálják elven)… Neeeeem, ez nagggggyon nem én vagyok. Nekem tér kell és szabadság, hogy lélegezni tudjak. Csak az érzéseimet figyeltem és a tiszta sugallatokat.

***

Ha már a hitnél tartottam, essen szó erről is. Lévén, hogy Nigériában természetesen templomban is többször megfordultam és több dolgot tapasztaltam ott is. Férjemmel többször is elmentünk, de lehetőleg az utolsó sorba ültünk, nehogy észrevegyenek az ezer fős csarnokban. Ez 4-ből 4-szer nem jött össze, hiába az értékes dolgokra jó szemük van :). Van az a fény, ami kilométerekről is látható…:)

A templomba járás egy teljes családi program. A legtöbbet kifejezetten élveztem is, mert hát a gospelt nagyon szeretem (no nem csak emiatt mentünk ;-)), de sokszor tévedtek olyan területekre, amit én másképp látok, érzékelek és élek, de teljesen rendben van ez így. Azonban látni az emberek megingathatatlan hitét, valahogy melegséggel töltött el, lévén, hogy ilyet a keresztény kishazámban nem nagyon tapasztalok. 

Amit, viszont több helyen is láttam, azaz erős anyagias oldal volt. Az is megesett, hogy adományozó borítékot nyomtak a kezembe, mert ugye az Úr szereti a bőkezű adakozókat…ahamm… Értem és tudom, nagyon szeretek adni, de azért jobb szeretem magam eldönteni annak formáját ;-). Önszántamból elég sokat segítettem/segítek, és nem vártam/várok cserébe semmit ez így lesz a jövőben is. 

A Szerető ölelés minden napra, a hosszú élet titka. 

Amikor a férjem szülőfalujában családostul vasárnap kora reggel elindultunk a templomba, még nem is sejtettem, mekkora áldásban lesz részem aznap. Mivel nőként fedetlen fejjel nem léphettem be ezért letakartuk a fejemet és most is az utolsó sorba ültünk, hogy elkerüljük a temérdek kíváncsiskodó tekintet, ezek meddő körök voltak, ismét… már tudom. Aznap „Hálaadás” volt, nem ez a giccses amerikai maszlagos,töklámpás , cukorkás, jelmezes egy napig tartó fajta. Hanem, amikor a közösség tagjai a maguk lehetőségeihez mérten élelmet hoznak a templomba (lisztet, plantaint, vagy bármi mást), amelyet közösségként együtt megáldanak, hálát adnak érte, majd szétosztanak. Mi azonban részt vettünk még ezelőtt egy áldásban és imában is. Kivonultunk többen is, a közösség elé majd az ég felé kitárt karokkal áldást kértünk, imádkoztunk. Ekkor házasságunk, családunk megkapta az egész faluközösség áldását IS. Olyat énekelt a majd 1000 fős tömeg, ami a lelkemet mélységében járta és mosta át. Leírhatatlan érzés volt ez, még most is libabőrös vagyok attól a temérdek szeretettől, ha csak rá gondolok.


A faluhoz közeli hegyen élő katolikus szerzetesekhez is ellátogattam, mert azt éreztem, hogy mennem kell...most sem fogtam vissza magam. Bár az idő szűke miatt most nem tudtam beleásni magam a helyi gyógynövények varázslatos világába. Ezzel azonban további okot szolgáltattam a visszatérésre :).  

Az alábbi idézetet, már korábban is megosztottam veletek, de most is megteszem, mert minden benne van, ami a megértéshez kellhet. Fogadjátok ezt egyfajta összegzésképpen:

„A világ nem más, mint visszahatás, visszatükröződés és visszhang. Bármit teszel, semmi más, csak az jön vissza hozzád. Ez az isteni törvény. Akik szeretetteljesek, mindenütt szeretetet fognak látni. Akik tele vannak gyűlölettel, mindenütt ellenséget látnak. Ezért a szeretet és gyűlölet nem kívülről jönnek. Belőled fakadnak.”(Sai Baba)

Aki a fenti sorokat az életében is éli, azt már nem a körülmények formázzák, hanem ő maga a gondolatival formázza azzá a körülményeket, amiben szeret élni. Fordítsd figyelmed először befelé. Ha már ott rend uralkodik, körülötted is rend lesz. Nem világmegváltókra van szükség, hanem egyre több Szerető emberre!   

***

Minden áldott nap teszek azért, hogy a célomat elérjem. Minden áldott nap hálát adok a néha fájdalmas és áldozatos előrelépésekért is. Minden egyes orra esés néha könnyek között is, de közelebb vitt ahhoz a személyhez, aki én vagyok és része annak, amivé „felnövök”. Hosszú évek óta konstansan a félelmeimmel szemben haladok, hiszen tudtam a forráshoz csak a sodrás irányával ellentétesen juthatok el. Mondhatom, hogy nagyon kemény az út, garantált az izomláz, de megéri... ;-)

Afrika úgy tud megérteni, mint semmi más. Sokszor összeszorul a szíved a temérdek szenvedést látván, de megannyi „szívhalálunk” színhelyén születik valami új. Felépül valami bennünk újra, vagy sokakban talán először, a tiszta életszeretet (életöröm), a családi kötelékek szentsége, a hit, bizalom és az igazi összefogás ereje.

Kívánom az örömteli, áldott ébredést és érintést a szunnyadóknak…Bátorságot a lépések megtételéhez és rendületlen Hitet a hosszú Úthoz.